Az eddigi 38 bejegyzésemben mindig arra törekedtem, hogy újat – újabbat mutassak.
Ennek a posztnak is ez a lényege, de mégis kicsit másképp, mint eddig.
Két dolgot szeretnék körbejárni: először is hogyan hatottak rám más nemzetek idekerült emberei és mit jelentett személy szerint au pair lányként Dániában élni.
Ami hatalmas hatással volt rám, az főleg a környezetem, és itt most nem kifejezetten a dánokra gondolok vagy a fogadócsaládomra, hanem arra a ca 70 különböző nemzetre, a különböző országokból érkezett emberekre, akik körülvettek az itteni életemben.
Idáig kellett eljönnöm azért, hogy megtudjam a burmai osztálytársam Európában evett vajat először életében, mert náluk odahaza mindez csak a gazdagok kiváltsága. Miközben 2013-at írunk!
A guineai Marie, aki ha visszagondolt az Afrikában töltött gyerekkorára sírva fakadt mesélés közben, mert pontosan emlékezett rá, milyen volt éhezni.
A másik afrikai osztálytársam, a kongói Regine családját egy éjjel alatt mészárolták le, ő mindezt úgy élte túl 14 évesen, hogy akkoriban bentlakásos iskolába járt és épp ott tartózkodott.
Az afganisztáni Kabulból érkezett Ebrahimnak a szeme láttára végezték ki a szüleit. Ez a fiatalember 22 éves, de ha az arcára néztem, 40-nek láttam, a történtek az arcába vésődtek.
Az engem ért hatások, a világ számos pontjáról érkezettek személyes történetei elgondolkoztattak. Sokszor mondjuk, hogy Magyarország ilyen meg olyan, de azért én mégis hálát adok azért, hogy egy olyan országból jöttem, ahová van visszaút. Nekem van választási lehetőségem, nekik nincs.
Én voltam az, aki úgy döntöttem, hogy világot látok és 2 év után hazatérek.
A fele csapatom ilyen “hátrányos” háttérrel rendelkezett, a másik fele rendezettebbel, mint én. Talán éppen ennek a „mixnek” köszönhetően rázódtunk össze és segítettük egymást, valakivel a nyelviskolában, de volt, akikkel iskola falain kívül és ki tudja talán később is.
“Bébicsőszök klubja”
Egyszer, valahol azt olvastam, hogy a félénkebbek nyugodtan menjenek au pairnek, mert az nem annyira „rizikós”, mint másképp nekivágni a nagyvilágnak.
Sokáig foglalkoztatott a gondolat, és azt kell hogy mondjam ez nem igaz!
Ezt egy olyan valaki ejthette ki a száján, aki soha nem próbálta & tapasztalta!
Mindenegyes napot a fogadócsaládnál töltök, nemcsak napközben hanem, valóban a nap 24 órájában! Nincs meg az a lehetőség, hogy a nap végén hazamegyek, becsukom magam mögött a lakásom ajtaját és hagyjon békén mindenki…
Egy au pair számára a nap 24 órájából 24 alkalmazkodás!
Például ha egyedül voltam éjszaka a gyerekekkel, tudták, hogy ha bármi történne, jöhetnek és kopogtathatnak az ajtómon. Vagyis ez állandó készenlétet jelent. (Egy alkalommal olyan mély álmomból ébresztettek fel, olyan kopogással, hogy szinte biztos voltam benne, a kaszás jött értem)
De mindezeket leszámítva, életem egyik legjobb döntései közé tartozik, hogy neki vágtam.
A tévhitek eloszlatása végett
Volt olyan, aki azt gondolta / mondta hogy eljöttem külföldre cselédnek vagy hogy 27 évesen már nem megy au pairnek az ember lánya!
Örülök neki, hogy ezeket a sorokat csak lazán elengedtem a fülem mellett, ha nem tettem volna, az alábbiakról maradtam volna le:
Felpörgettem az angolomat
Megtanultam dánul a nulláról (szóban és írásban is – ez otthon és a világban is piszkosul ritka nyelv)
Megismertem egy számomra azelőtt teljesen ismeretlen világot (embereket, kultúrájukat, mindennapjaikat – nem csak mint egy átmeneti turista)
A világ nagyon sok pontjáról lettek barátaim, ismerőseim
Eszméletlen magabiztosságot az, hogy mindezt egyedül vittem véghez
Rájöttem soha nem késő, különösen akkor nem, ha valami olyan, amit nagyon szeretnénk (nekem ez volt az idegen nyelvek iránti igény)
Összességében úgy érzem kinyílt a világ, annak összes lehetőségével
ÉS a legfontosabb, amit kiemelnék: nem tudom vajon hányan érzik azt, amit én most –senkivel nem cserélnék, mert annak örülök, amim van, méghozzá nagyon!
Pár szóban a családról
Egyetlen egy dologgal nem kalkuláltam annak idején, és az nem más, minthogy a gyerekekkel megszeretjük egymást, így talán nehéz lesz az elválás, de azt gondolom ez még mindig a jobbik eset, mintsem pezsgőt bontanának távozásom alkalmából…
Az internetnek köszönhetően ma már nincsenek igazán távolságok.
A legkisebbtől a legnagyobbig, mindegyikük tudja kezelni a Skypeot, így ha beszélni szeretnénk vagy látni egymást, nincs semmi akadálya.
A Budapest – Billund vagy a Billund – Budapest sem egy tétel, repülőjegy szempontjából.
Ki tudja, talán ezért az a hozzáállásom a dologhoz, hogy nem válunk el örökre csak egy időre.
Végezetül, de nem utolsósorban ezúton szeretném megköszönni mindenkinek a figyelmet, amit az elmúlt 2 évben kapott a blog, kiemelten a szüleimnek és a testvéremnek, hiszen az ő támogatásuk nélkül mindez nem jöhetett volna létre. A családom többi tagjának és a barátaimnak is természetesen, közülük Papp Noéminek különösen, akinek a szerkesztői munkája nélkül nem élvezhettétek volna úgy a soraimat, mint ahogyan tettétek.
Elképesztő érzés hogy az egész blog abból az alap ötletből jött létre, hogy egy örök emlék lesz nekem a Dániában töltött időről, plusz információ a családomnak és a barátaimnak és közben még plusz kétszázan csatlakoztatok hozzá közben, mert érdekelt titeket.
Még egyszer hálás vagyok érte és ne feledjétek, Andersen indult a Goldenblog 2013 versenyén – életmód kategóriában (ahol a külföldön élő magyarok, az ott tartózkodásukról, ottani életükről írnak) abból a célból hogy ki derüljön ki a jók között a legjobb!
Szavazás: 2013.08.01.-től 08.21. éjfélig a goldenblog.hu oldalán.
